A betegség mint társadalmi jelenség, és az orvoslás változó szerepe

A (nyugati) orvosi gyakorlat és egészségpolitika szerint a betegségek problematikájának megoldása az orvosokban és a terápiákban rejlik. Az orvosok javarészt még mindig a 20. századi módszereket alkalmazzák a betegségek kezelésére – és az egészség lehetséges fenntartására. Természetesen mindez komplex és sok tekintetben vitatható.

Amikor Robert Koch 1882-ben felfedezte a Mycobacterium tuberculosis-t és 1940 körül megkezdődött az antibiotikum-éra az orvosok általános meggyőződése volt, hogy a tbc megszüntethető Európában és Észak-Amerikában. Ha mindezt közelebbről tekintjük, kiderül, hogy már Koch előtt megindult a csökkenés, és a hatásos antibiotikumok megjelenése előtt "lezajlott" a tbc nagy életciklusa. Ehhez nagymértékben hozzájárult, hogy javultak az érintett helyeken az életkörülmények, és a táplálkozás is.

Valami hasonló jelenség zajlott a coronariabetegség tekintetében is. A koszorúérbetegség az USA-ban a múlt század 60-as éveiben "tetőzött", majd (50 éves) csökkenésnek indult. Sokat kutatták ennek okait: részben az egészségpolitikában, részben pedig a kockázati tényezők csökkentésében. A kérdést persze összetettebb ennél, hiszen pl. Oroszországban és Kínában most emelkedik a coronariabetegség előfordulási aránya, míg az USA-ban, Nyugat-Európában és Ausztráliában is megfordulóban van az eddig csökkenő tendencia.

Alapvető kérdés ez az egészségügy számára: hová, milyen célokra érdemes és szükséges allokálni a kiadásokat, erőforrásokat?

Van-e igazán jól működő egészségpolitika? Célunk lehet, hogy integráltan működjön mindez: maga a gyógyítás – és a betegeknek szóló egészségügyi felvilágosító, támogató programok együtt képesek legyőzni a betegség társadalmi terheit. A betegség azonban sosem statikus - akárcsak az élőlények - és mindig igyekszik kibújni a kezeink közül. Ha megjelenik végre egy terápiás fegyver valamely betegségtípus ellen, biztosnak vehető az eltolódás egy másik betegség/csoport irányába.

Pl. az antibiotikum-éra eredménye nemcsak az volt, hogy valóban csökkent a fertőző betegségek gyakorisága, de a mortalitás jól érzékelhetően elmozdult a szívbetegségek, a stroke és a daganatos betegségek felé. Ebben az irányban is komoly erőfeszítések történtek az elmúlt évtizedek során, és azt látjuk, hogy eredményeink mellett új fenyegetettség bukkant fel: a neuropszichiátriai betegségek gyakoribbá válása, melyekkel szemben igazán hatásos terápiákkal egyelőre nem rendelkezünk (néhány kivételtől eltekintve természetesen).

Sok tekintetben azt kell látnunk, hogy a jelenkori orvoslás, orvostudomány elsősorban a múlt tipikus betegségeinek kezelésére felkészült, nem a jelen – és a várható jövő betegségeire néz. Az egészségügy és egészségpolitika éppen ezért is komoly átgondolásra, átalakításra szorul. Ennél természetesen többet is kell tennünk. A betegség nem redukálható biokémiai anyagcsereutak zavarára, vagy technikai kérdésekre a kezelés módját illetően.

A betegség mindig komplexitás marad (akárcsak maga az ember) melyben szerepel a humán tapasztalat, az értelmezés, a várható kimenetel és még számos más szempont. Az orvosok számára fontos e komplexitás megértése elméletben és mindennapi gyakorlatukban egyaránt, ha igazán szembe akarnak nézni a betegségekkel, mely bármelyikünket, bármikor utolérhet.

http://www.nejm.org/doi/full/10.1056/NEJMp1113569?query=featured_home