Az étrendi biomarkerek jelentik a hiányzó láncszemet a diéta és a diabetes összefüggésében?
A diabetes prevenciót illető tények: azért fontos ez a kérdés, mert járványszerű terjedésének veszélye egyre nagyobb, jelenlrg kb. 366 millió ember, 2030-ra várhatóan 552 millió szenved majd ebben a betegségben, és vezető haláloki tényező. Másrészt pedig randomizált vizsgálati evidenciák szerint a primer prevenció, vagy legalább a kialakulás (2-es típusú diabetesnél) késleltetése lehetséges életmódi változtatásokkal, többek között a diéta helyes beállításával.
Kevésbé közismert, hogy milyen étrendi faktorok rokoníthatóak a diabetessel, annak kockázatával, és milyen tanácsadás szükséges ahhoz, hogy valódi prevencióról beszélhessünk. Ez mindannak ellenére történik, hogy a diéta krónikus betegségekben betöltött preventív szerepe számos (nemzetközi) fórumon bemutatásra került, pl. a WHO-nál is. A valóságban azonban, a tudományos irodalomban és a médiában sok az inkonzisztens, egymásnak ellentmondó tény, adat – az olvasó így bizonytalanságban marad. Lássunk egy konkrét példát!
Leírták, hogy a heti egy-több adagnyi hal fogyasztása szemben a heti egy adaggal, mintegy 25%-kal csökkenti a 2-es típusú diabetes incidenciáját (EPIC Norfolk Study, kb. 22,000 résztvevő, OR 0.75; 95% CI: 0.58–0.96). Ugyanazon évben, 2009-ben amerikai és holland tanulmányok szerint a halfogyasztás növelte (!) a diabetes incidencia kockázatát, és az amerikaiak hozzátették, hogy több volt a vizsgálatban a hosszú láncú zsírsav fogyasztás. Nomost, a lakosság ezek után nem tudja, hogy fogyasszon-e halat…
A fentiekben a konszenzus hiányának okát nem sikerült tisztázni, de arról tettek említést, hogy szerepet játszhattak egyéb tényezők, pl. a földrajzi és kulturális különbségek, az egymástó eltérő gasztronómiai szokások, az egymástól eltérő nehézfém-szennyezések stb. Ami nem ismert még, hogy milyen mértékű lehet a vizsgálatokban a mérési hiba. A vizsgálatokban validált étrendi kérdőívet alkalmaztak, de emellett szóba jöhet még az életkorral, nemmel, az elhízás mértékével, szociális problémákkal kapcsolatos különbségek. A biostatisztikusok és epidemiológusok azon dolgoznak, hogy fenti hibalehetőségeket kiküszöböljék.
A metodológiai problémákon túl, világosan látjuk, hogy a nutritív biomarkerek alkalmazása jó lehetőséget ad a diabetes táplálkozási etiológiájának kutatására.
Szorosabb együttműködés szükséges az epidemiológusok, a vegyészek, alapkutatók, klinikusok között a kutatási metodikák javításában, és annak interpretációjában. A további kutatás fókuszában a táplálkozási biomarkerek etiológiai kapcsolatai állnak. Természetesen a biomarkerek a diabetes esetén nem fogják helyettesíteni az elmúlt évtizedekben kialakult betegnapló-rendszert. Az új metodika arra lehet alkalmas, hogy a diabetes prevencióban pontosabb dietetikai szaktanácsokat adjunk a betegeknek.
http://www.futuremedicine.com/doi/full/10.2217/dmt.12.83
