Állásfoglalást tett közzé az MTA a XXI. századi egészségügyi kihívásokról

Az egészségügy korszakhatárhoz érkezett a fejlett államokban. Az orvosi technológia robbanásszerűen fejlődik, a gyógyítás, valamint a megelőzés forrásigénye pedig egyre növekszik.

hirdetés

A lehetőségek bővülése mind jobban meghaladja a racionális igénybevétel kereteit, így nagyon valószínűek azok az előrejelzések, amelyek szerint az egészségügyre fordított kiadások drámai növekedése töretlen lesz a század közepéig. Ez a kiindulópontja annak az állásfoglalásnak, amelyet az MTA Elnöki Bizottság az Egészségért tett közzé a 21. századi egészségügyi kihívásokról.

Az MTA Elnöki Bizottság az Egészségért testületét a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Lovász László hozta létre 2017-ben azzal a céllal, hogy tudományos igényű elemzésekkel mutasson rá az egészségügy problémáira, és adjon róluk tájékoztatást a szolgáltatást igénybe vevők, a szolgáltatók, az egészségügyet irányító szakemberek és a döntéshozók számára.

Az állásfoglalást a testület készítette Kosztolányi György, az MTA Orvosi Tudományok Osztályának elnöke és Ádám Veronika, az MTA Orvosi Tudományok Osztályának osztályelnök-helyettese vezetésével. A tíz peremfeltételt összegző állásfoglalást a bizottság azzal a szándékkal tette közzé, hogy a következőkben az egyes pontokban megfogalmazott kérdések, javaslatok, alternatívák részletes kidolgozásával foglalkozzon.

Az állásfoglalás nem tér ki a hazai egészségügy aktuális anomáliáinak taglalására, és tudományos igényű elemzésként nem tekintendő programajánlatnak sem. Nyilvánosságra hozatalával azonban az MTA jelezni kívánja azokat a kritikus szempontokat, amelyek a döntéshozók számára igazodási pontokat jelenthetnek Magyarország egészségügyi rendszerének át-, illetve megszervezésében.

A tudományos-technológiai fejlődés egyre több pénzbe kerül. Az elképesztő ütemben fejlődő egészségügyi technológia a modern társadalmak gazdasági erőforrásainak egyre nagyobb részét igényli. A korábban kezelhetetlen betegek életben maradási esélye megnőtt, ez azonban új feladatokat jelöl ki. Az egészségügyi költségek növekedésének hátterében jelentős részben a technológia működtetéséhez szükséges, speciális szaktudást elsajátító személyzet bérköltsége áll.

Az ellátást igénylők köre is egyre bővül. Nagyrészt az egészségügynek köszönhetően folyamatosan nő a születéskor várható élettartam, ami változatlan vagy csökkenő születésszám mellett a populáció elöregedését vonja maga után. Időskorban halmozódnak a gyakori krónikus betegségek, de az „egészséges” öregkor önmagában is rendszeres és speciális ellátást igényel. Az állásfoglalás szerint a célpopuláció azért is nő, mert elmosódott a határ egészség és betegség között. A szükséglet alapja ugyanis immár nemcsak a betegség, hanem a megelőzés is.

Felügyelni kellene az egészségügyre fordított kiadásokat. Az elnöki bizottság szerint hatékony mechanizmust kell kialakítani a ráfordítás észszerű keretek közt tartására, a kiadások felügyeletére, a hatékony forrásallokációra. A „mindenkinek mindent bármikor a legmagasabb színvonalon” típusú ellátást ma már a leggazdagabb országok sem képesek maradéktalanul biztosítani – állapítja meg a bizottság. A fokozódó forrásigény jogosságát nem vitatva, az egészségügyi stratégiákkal foglalkozó naprakész tanulmányokban nagy hangsúlyt kap az, hogy a kiadásokat kiérlelt szakmai és etikai szempontok alapján szükséges nyomon követni.

Hogyan lehet a költséghatékonyság szempontjából értékelni a beavatkozásokat? Az ellátás során nyújtandó szolgáltatások megítélésére tudományos bizonyítékok állnak rendelkezésre, de a mind finomabb részleteket feltáró diagnosztikai eljárások, az új és új terápiás lehetőségek megítélésében egyre fontosabb, hogy melyek azok, amelyeknek bizonyítható a klinikai hasznuk (clinical utility). Alig érvényesül az észszerűség iránti felelősség elve (accountability for reasonableness), vagyis annak mérlegelése, hogy a rendelkezésre álló eljárások közül melyek azok, amelyek valóban az egészség megőrzését szolgálják. Ezért az egészségügyi technológiák értékelésének alkalmazásával az egészségügyi kiadások tervezéséhez szakmánként újra kell értelmezni az ellátási szükséglet fogalmát.

Az egészségüggyel szembeni elvárások is kezelendők. A laikusok körében az új technológia kínálta lehetőségek gyakran torzulva jelennek meg, amit sikerrel táplál a média, a gyógyszerek és eljárások hirdetései – jegyzi meg állásfoglalásában a bizottság. Az ellenszer: a hiteles és átlátható kommunikáció, amellyel egyrészt el kell fogadtatni az egészség kiemelt társadalmi-gazdasági szerepét, másrészt mérsékelni kell az egészségüggyel szembeni túlzott elvárásokat.

Ne feledkezzünk meg az egészségtudatos magatartásról! Milyen a korszerű egészségügy? Adaptív, követi a társadalmi és tudományos-technológiai változásokat, a P4 medicine elveire épül (Predictive, Preventive, Personalized, Participatory). A lakosság együttműködése, öngondoskodása, az egyén felelősségének tudatosítása nélkül nem működtethető társadalmilag elfogadható költségszinten fenntartható egészségügyi rendszer a bizottság szerint. A helyzet javulásához célzott tájékoztatásra, oktatásra van szükség, de szintúgy fontos a kormányzati szerepvállalás az egészséges választás lehetőségének megteremtésében és ösztönzésében (infrastruktúra, árpolitika stb.).

Egyeztetni az elveket. A bizottság úgy értékeli, mára összeütközésbe került az orvos-páciens szinten érvényesülő elv, az egészséghez való jog a társadalmi szintű szolidaritással. A feszültség kezelésére a dokumentum szerint kompromisszumot kell kötni, aminek döntő eleme a sorrendiség, a prioritási elvek szakmai és etikai szempontok szerinti megfogalmazása, társadalmi szintű elfogadtatása. A legfontosabb összeegyeztetendő kiindulási elv a populációszintű egészségnyereség maximalizálása, a méltányosság és az esélyegyenlőség.

Kinek a feladata az ellátórendszer racionális működtetése? Szaporodnak az olyan diagnosztikus és terápiás ellátások, amelyek – bár a fő cél elérésében nem játszanak jelentős szerepet – mégiscsak megtörténnek, nagyfokú pazarlást okozva. Az MTA szakértői szerint az ellátórendszer racionális működtetéséért a szakpolitikának kell viselnie a fő felelősséget, amelynek ki kell terjednie a szakmával folytatott folyamatos egyeztetésre és az így kialakult működési rend irányításának, ellenőrzésének megszervezésére. E szakpolitika azonban csak akkor lehet eredményes, ha a közvetlen betegellátásban tevékenykedők is felelősséget éreznek a közös cél eléréséért: egy hatékony, szolidaritáson alapuló, az ellátórendszer más szereplőinek érdekeihez igazodó rendszer kialakításáért.

Közösségi gyógyítás és magánellátás. Korunk egészségügyi ellátórendszerében a magánellátás nem nélkülözhető – jegyzik meg a szakemberek. Az állami és a magánellátás helyes aránya alapos elemzés, igényfelmérés alapján határozható meg. Az egészségügyi technológia rohamos fejlődéséhez igazodva, tisztázott feladatkörökkel ki kell alakítani a közösségi ellátás és a magánellátás transzparens együttélését, s meg kell teremteni a magánellátókra vonatkozó szakmai és etikai elvárások rendszerét.

Összehangolni az ellátórendszert. A fejlett egészségügy csak akkor tud népegészségügyi szintű eredményt hozni, ha a vertikálisan tagolt ellátórendszert egy horizontális szemléletű, széles körű társadalmi részvétellel folytatott egyeztetésen alapuló népegészségügyi stratégiai program fogja össze. Ennek megalkotását célszerű egy olyan nagy ívű, ciklusokon átívelő koncepcióra építeni, amely kijelöli az adott ország egészségügyi jövőképét. Összerendezettség nélkül, akármennyire jó szándékú is, minden intézkedés hatástalan, esetleg kontraproduktív lesz. Mindez csak akkor eredményes, ha a programalkotás társadalmasított, azaz széles körű társadalmi vita, egyeztetés eredménye – zárul a dokumentum.

Szerző:

PHARMINDEX Online

Forrás:

MTA