„Merre vagy előre?” - előadás a Magyar Kórházszövetség kongresszusán

„Merre vagy előre?” címmel dr. Takács Zoltán tartott elementáris sikerű előadást a Kórházszövetség Kongresszusán. Zoltán, aki mentőorvosként kezdte pályafutását és ma az ország első számú foglalkozás-egészségügyi vállalatának a Főnixmednek a vezetője, társtulajdonosa (sokaknak biztos a főnix madaras mentőautók jutnak eszébe, a tevékenység része ugyanis a nagy múltú mentő és betegszállító divízió) nem hazudtolta meg magát. Frappáns, érthető helyzetértékelés után olyan világos megoldást vázolt az egészségügy finanszírozásának kiegészítésére, és az átláthatóság növelésére, mint az egyszeregy.

A Főnixmed javaslata méltán kínálkozik a sorozat elejére, lévén olyan jólesett hallgatni a „diagnózist” és a gyógyír receptjét, mintha máris hájjal kenegettek volna minket, Zoltán kifejezésével „aktorokat”.

Hogy született az előadás címe?

Tulajdonképpen egy elhallás folytán lett a „Merre van az előre?” címből”, „Merre vagy előre?”, de ez olyan jól hangzik, annyira passzol a személyes hangvételhez, hogy örömmel megtartottam.

Összefoglalnád röviden a helyzetleírást és a következtetéseket?

Végignéztük, kik tudnak-tudnának plusz forrást hozni az egészségügybe. A legegyszerűbb persze azt mondani, hogy az állam, de ez a kísérlet – mint látjuk - nem sok sikerrel kecsegtet. Nekünk szolgáltatóknak, és itt nem teszek különbséget köz- és magánintézmények között, édeskevés befolyásunk van a központi döntéshozatalra. Ki marad?

- Egészségpénztárak (akiknek a prevenció, életvitel terén a mozgástere jelentősen szűkült) - a tagok manapság jórészt gyógyszert vásárolnak a kártyapénzből, azaz inkább betegségpénztárnak nevezhetnénk őket. (Az öt legnagyobb pénztár a tagok 2/3-át, nagyjából 600 ezer embert képvisel, mintegy 40 milliárdos plusz forrással)

- Kiegészítő betegbiztosítók, ahol azok látszanak sikeresnek, akik egészségügyi szolgáltatóval is rendelkeznek, lévén az egészség bizalmi kérdés. Itt tudni szeretné a vevő, hogy konkrétan kihez fordulhat baj esetén a biztosítási összeg terhére. Mindenesetre az innen várt mintegy 50 milliárd többlet helyett, jó, ha 10 milliárd realizálódott.

- A munkáltatók azon köre, akik a munkaerő megtartásra helyezik a hangsúlyt, és nem az olcsó fluktuáció a stratégiájuk. Az ő pluszköltésük alkalmazottaik egészségére nehezen pontosítható, a különböző számítási módok, becslések szerint 9-27 milliárddal járulnak hozzá évente a kasszához.

- Végezetül maga az alany, a magánember, aki ma is a zsebébe nyúl, ha minőségi, vagy plusz szolgáltatáshoz, illetve előnyhöz (pl. azonnali kiszolgálás) szeretne jutni az ellátórendszerben.

A magánember viszont borzasztóan árérzékeny, nettó módon szeretne vásárolni, ezt meg is teheti, ezt hívjuk paraszolvenciának.

A paraszolvencia rendszerében viszont a transzparensen működő egészségügyi szolgáltatók nem érdekeltek, és szerintem a nemzetgazdaság sem. Ha belegondolunk, a beteg sem, és az orvos sem.

Kényszer szülte kényszeres cselekvés. A társadalom szempontjából oly mértékben káros, hogy ma már láthatóan teljesen erodálta a rendszert. Ez például az első számú oka, hogy a fiatal orvosok tömegesen elhagyják az országot, egyetértünk a Rezidens Szövetséggel.

Mindezért a hálapénz kérdését nem szabad pusztán jogi aspektusból vizsgálni. Hiszen az érték- és bizalomvesztés mellett pont azt az átláthatatlanságot növeli, amit más megközelítésben tűzzel-vassal irtani szeretne a szakigazgatás.

Kitaláltunk egy olyan eszközt, ami ezt a forrást transzparensen és mindenki elégedettségére beterelné a rendszerbe, és ami nem elhanyagolható, nem kell hozzá újabb intézményi, elszámoló és ellenőrző rendszer, azaz nincsenek járulékos költségei.

Ez az eszköz a számlával alátámasztott egészségügyi szolgáltatásoknak a személyi jövedelemadóból történő jóváírása. A mód- és a mérték döntés kérdése. És persze számításoké, hiszen több pozitív tényezőt is tekintetbe kell venni az adójóváírás mellett. A transzparencia (valós tartalmú számlaadás) irányába terelt szolgáltatók (hangsúlyozom, ismét mindegy, hogy köz-, vagy magánszféráról beszélünk) adóznak a tevékenység után. A számlás szolgáltatásokat igénybe vevő magánemberek nem „fogyasztják” a közfinanszírozott alapkapacitást, sőt kiállnak a sorból, azaz pl. a várólisták szükségszerűen rövidülnek. Ha kaphat számlát a vevő, és adójóváírást is, bolond lenne zsebből fizetni.

Az adókedvezmény, adójóváírás nem ismeretlen gyakorlat a többlet magán finanszírozás serkentésére (ld. lakástakarékosság, bizonyos biztosítási módozatok, vagy akár az egészségpénztári befizetések), viszont esetünkben ezekkel szemben nem igényel új, önálló intézményrendszert a bonyolítás.

Az újszerű továbbá az, hogy itt nem elő takarékosságról van szó, hanem megtörtént, valós egészségügyi szolgáltatás kifizetésének utólagos adókedvezményéről. Azaz még előfinanszírozni sem kell az államnak semmit, sőt számíthatóvá válik a számára a rendszer hozadéka, mire az adójóváírás megtörténik.

Összefoglalva, ha elfogadjuk, hogy a magánember az „aktor”, a folyamat alanya és főszereplője, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy érvényesíteni akarja az érdekeit. Azaz olcsón, de transzparensen, gyors, minőségi és átlátható ellátást szeretne. Ő maga fogja kérni a számlát, ő fogja összevetni állami fenntartású intézmény és magánklinika számla- és szolgáltatástartalmát, és végső fokon ő szolgáltat adatot az ellátásról az állam számára az adóbevalláskor az adókedvezménye érdekében.

Várakozásunk szerint a rendszer rendet teremtene a szolgáltatásokban is, segítene világossá tenni a szakigazgatás és a kórházmenedzsmentek számára is, mi az, ami adható pluszszolgáltatásként és milyen áron. Hiszen elvenni a közszolgáltatóktól a plusz, illetve extraszolgáltatás lehetséges bevételét legalább akkora hiba, mint a paraszolvencia törvényesítése. Értelemszerűen viszont az árazás alapja valódi önköltségszámítás kell, hogy legyen, hiszen csak ez esetben biztosítható a fenntarthatóság, illetve a tisztességes verseny a magánszférával. A legkirívóbb rossz példa az amortizáció kezelése (be nem számítása) a mai elszámolásokban.

Végezetül, ha bevonjuk az egyént érdekelten a finanszírozásba, akkor tulajdonképpen többletfinanszírozást biztosítunk, kedvenc kifejezésemmel többletszolidaritást kapunk az amúgy tisztességesen járulékfizető rétegtől, anélkül, hogy például a járulékkulcsokhoz kelljen nyúlni, ami igen forró krumpli lenne.

Folytatjuk!