Az egészségügyi kiadások felzárkóztatása nem pusztán költségvetési kérdés

A magyar egészségügy finanszírozásáról rendszerint az aktuális költségvetési lehetőségek felől folyik a vita, holott a kérdés ennél összetettebb: hosszú távú kiadási pályáról, az ellátásszervezés működéséről, a szolgáltatói ösztönzőkről és a betegek pénzügyi terheiről is szól. Orosz Éva egészségügyi közgazdász a Balatonfüreden tartott Országos Járóbeteg és Szakdolgozói Szakellátási Konferencián arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarország a 2000-es évek közepétől fokozatosan veszített korábbi regionális pozíciójából az egészségügyi közfinanszírozás területén.

A nemzetközi adatbázisokból is kirajzolódik, hogy a magyar egészségügy kiadási szintje elmarad az európai és az OECD-átlagoktól. A finanszírozási lemaradás ugyanakkor nem önmagában értelmezendő: a megelőzés, az alapellátás, a munkaerő-megtartás és a betegutak szervezése egyaránt befolyásolja, hogy a rendelkezésre álló források milyen egészségnyereséget eredményeznek.

Fordulat a regionális összevetésben

Orosz Éva előadása szerint 2005-ben az egy főre jutó magyar egészségügyi közkiadás még 38 százalékkal meghaladta a többi posztszocialista ország átlagát. Ez az előny két évtized alatt eltűnt: 2025-re a magyar fajlagos közkiadás már csak e csoport átlagának mintegy 75 százalékát érte el.

Az előadásban ismertetett számítás szerint, ha a magyar közkiadások GDP-arányosan elérték volna a posztszocialista országok átlagát, a jelenlegi 4,8 százalék helyett 6,2 százalékot fordíthatna az ország közforrásból egészségügyre. Ez hozzávetőleg 1100 milliárd forinttal, mintegy 26 százalékkal nagyobb összeget jelentene.

A különbség a hosszabb távú reálérték-változásban is érzékelhető. Míg több közép- és kelet-európai országban – egyebek mellett Romániában, Bulgáriában és Észtországban – a 2004 és 2025 közötti időszakban a reálértéken számított egészségügyi költések több mint kétszeresükre emelkedtek, Magyarországon az előadás szerint 36 százalékos volt a növekedés. Ez az adat már magában foglalja a 2021-ben végrehajtott jelentős orvosi béremelés hatását is.

A közkiadások aránya és a teljes egészségügyi költés mutatója azonban eltérő fogalmakat takar. Az OECD friss országjegyzete szerint Magyarországon az összes egészségügyi kiadás 2024-ben a GDP 6,5 százalékát tette ki, szemben az OECD 9,3 százalékos átlagával. Vásárlóerő-paritáson számítva az egy főre jutó egészségügyi kiadás 3303 amerikai dollár volt, miközben az OECD-átlag 5967 dollárt ért el.

A kiadási szint és a lakossági teher

Az Európai Bizottság magyarországi országprofil-összefoglalója szerint az egy főre jutó egészségügyi kiadás 2023-ban 1925 euró volt, ami megközelítőleg az uniós átlag felének felelt meg. A folyó egészségügyi kiadások 74 százalékát állami finanszírozás fedezte, míg a közvetlen lakossági, úgynevezett zsebből fizetett kiadások aránya megközelítette a 23 százalékot. Ez jelentősen meghaladta az EU 16 százalékos átlagát.

A lakossági hozzájárulások magas aránya különösen a gyógyszerkiadások, egyes diagnosztikai vizsgálatok, fogászati szolgáltatások és a magánellátás igénybevétele kapcsán lehet lényeges. A mutató önmagában nem ítéli meg az ellátás minőségét, de arra utalhat, hogy a háztartások pénzügyi helyzete és a szolgáltatásokhoz való hozzáférése között szorosabb kapcsolat alakul ki.

Orosz Éva értékelése szerint ezért a közfinanszírozás bővítését nem célszerű kizárólag eseti, nominális többletösszegekben kezelni. A hosszabb távra rögzített finanszírozási pálya kiszámíthatóbb keretet teremthet az intézmények, a szolgáltatók és a munkaerő számára is. Az előadásban említett politikai célok között szerepel az évi legalább 500 milliárd forintos többletforrás, valamint a GDP 7 százalékát elérő egészségügyi közkiadási szint 2030-ig. A kutató szerint ennek eléréséhez a GDP növekedését, az inflációt és a kiadások szerkezetét is figyelembe vevő, többéves tervre lenne szükség.

Munkaerő és ellátási kapacitás

A finanszírozási kihívásokat a humánerőforrás-adatok is árnyalják. Magyarországon 3,6 aktív orvos jut ezer lakosra, ami kissé alacsonyabb az OECD 3,9-es átlagánál. A szakdolgozói kapacitás eltérése ennél nagyobb: ezer lakosra 5,5 praktizáló ápoló jut, szemben a 9,2-es OECD-átlaggal. A hosszú távú ellátásban foglalkoztatottak száma a 65 év felettiekre vetítve szintén az OECD-átlag alatt marad.

Ezzel együtt a kórházi ágyszám nem alacsony: ezer lakosra 6,5 ágy jut, míg az OECD-átlag 4,2. A kapacitás szerkezete tehát legalább olyan fontos kérdés, mint a kapacitás nagysága. A magasabb ágyszám nem feltétlenül jelent kedvezőbb hozzáférést, ha az alapellátás, a járóbeteg-szakellátás, a rehabilitáció, az otthoni szakápolás vagy a hosszú távú gondozás nem képes kellően tehermentesíteni a fekvőbeteg-ellátást.

Az OECD adatai szerint a diagnosztikai berendezések elérhetősége is szűkösebb: Magyarországon egymillió lakosra 18 CT-, MR- és PET-berendezés jut, míg az OECD-átlag 51. Az ilyen indikátorokat óvatosan kell értelmezni, mert a készülékek száma mellett azok területi eloszlása, üzemideje, szakember-ellátottsága, valamint a vizsgálatok szakmai indikációja is meghatározza a tényleges hozzáférést.

Szerkezeti kérdések a finanszírozás mögött

Az előadás egyik központi állítása szerint az egészségügyi rendszer problémái nem vezethetők vissza kizárólag a rendelkezésre álló pénz mennyiségére. A központosított intézményi működés, az intézményi és menedzsmentautonómia korlátozott volta, az átláthatóság, valamint a döntéshozatal szakmai visszacsatolási mechanizmusai egyaránt alakítják a rendszer teljesítményét.

A finanszírozási reform egyik lehetséges iránya az lehet, hogy a szolgáltatók elszámolása nagyobb súllyal vegye figyelembe a minőségi és betegkimeneteli mutatókat. Az értékalapú finanszírozás ilyen értelemben nem egyszerűen új díjtételeket jelent, hanem azt, hogy az ellátás eredményessége, biztonsága, folytonossága és a beteg számára érzékelhető haszna is megjelenik az ösztönzők között.

A hosszú távú fenntarthatóság szempontjából a megelőzés is kiemelt terület. Az OECD szerint Magyarország az aktuális egészségügyi kiadások 3,4 százalékát fordítja megelőzésre, ami megfelel az OECD átlagának. Eközben az ország egészségi mutatói több területen kedvezőtlenek: a várható élettartam 76,7 év, 4,4 évvel marad el az OECD-átlagtól; a megelőzhető halálozás pedig 249/100 000 lakos, szemben a 145/100 000-es OECD-átlaggal.

Az egészségügyi kiadások növelése ezért akkor lehet eredményes, ha a többletforrások mellett világos prioritások, nyilvánosan követhető célmutatók és szakmai egyeztetésen alapuló intézkedések is megjelennek. A finanszírozási pálya, a munkaerőhelyzet, a betegutak és a köz- és magánellátás viszonya egymással összefüggő kérdések; külön kezelve nehezebben adnak tartós választ a rendszer strukturális problémáira.