Gasztroenterológia rovat – további cikkek

A gyulladásos bélbetegségekben alkalmazott korszerű terápiák adherenciája: tapasztalatok a valós klinikai gyakorlatból

Egy olasz centrum kutatói a biológiai és kismolekulájú kezelésben részesülő, gyulladásos bélbetegséggel élő felnőttek terápiás adherenciáját vizsgálták. Az eltérő beadási módok összehasonlítása mellett azt elemezték, mely demográfiai, klinikai és kezelési jellemzők társulnak az előírt adagolástól való eltéréshez.

hirdetés

Vizsgálati háttér

A gyulladásos bélbetegségekben alkalmazott biológiai terápiák és kismolekulák intravénás, szubkután vagy orális adagolással érhetők el. Az otthoni gyógyszeralkalmazás terjedésével egyre fontosabbá válik annak megismerése, hogy a betegek mennyire követik az előírt kezelési rendet. A Digestive and Liver Disease folyóiratban közölt vizsgálat a mindennapi ellátásban mérte fel az adherenciát, és kereste a nonadherencia előrejelző tényezőit.

A római Tor Vergata Egyetem tercier IBD-centrumában végzett megfigyeléses kutatás a 2024 januárja és októbere között kezelt felnőttekre terjedt ki. A beválasztáshoz legalább nyolchetes, változatlan gyógyszeres kezelés és a vizsgálati időszakban legalább egy utánkövetési kapcsolatfelvétel kellett. A hiányos kiindulási adatokkal rendelkező, illetve a követésből kieső betegeket kizárták. A résztvevők nem feltétlenül a terápia megkezdésekor kerültek a vizsgálatba: egyesek már évekkel korábban elkezdték aktuális kezelésüket.

Betegcsoport és kezelések

Az elemzésbe 342 beteg került; medián életkoruk 50 év volt, 60%-uk férfi. Crohn-betegség 208, colitis ulcerosa 127, nem klasszifikált colitis négy, krónikus pouchitis három betegnél szerepelt. A betegség fennállásának medián időtartama 168 hónap volt. Korábbi biológiai kezelésben 173 beteg részesült.

Infliximabot 117, ustekinumabot 100, adalimumabot és vedolizumabot egyaránt 55 beteg kapott. Golimumabbal hárman, risankizumabbal ketten, orális kismolekulával tízen részesültek kezelésben; utóbbiak közül öten upadacitinibet, hárman tofacitinibet, ketten filgotinibet szedtek. Standard és intenzifikált fenntartó adagolást egyaránt engedélyeztek, az adherenciát mindenkinél a személyre szabottan előírt ütemezéshez viszonyították.

Bevonáskor a betegek 38,3%-a klinikai remisszióban volt; enyhe aktivitást 38%-nál, közepeset 18,4%-nál, súlyosat 5,3%-nál állapítottak meg. Crohn-betegségben a Harvey–Bradshaw-indexet, colitis ulcerosában a parciális Mayo-pontszámot alkalmazták. Klinikailag releváns társbetegséget 92, dokumentált pszichiátriai kórképet 12 betegnél rögzítettek.

Az iskolázottságra vonatkozó adatok szerint 58 résztvevő csak kötelező iskolai tanulmányokat végzett, 144 középiskolai végzettséggel, 80 egyetemi diplomával rendelkezett. Hatvan beteg nem közölt információt iskolai végzettségéről. A családi állapotot, a gyermekek számát és a dohányzási szokásokat rögzítették.

Az adherencia mérése

Nonadherenciának legalább egy tervezett gyógyszeradás kihagyását vagy késleltetését tekintették, amennyiben az nem orvosi döntésből következett. Nem sorolták ide például a fertőzés, mellékhatás vagy orvosi utasítás miatt felfüggesztett kezeléseket. A definíció célja az adagolási rendtől való eltérések rögzítése volt, nem pedig a klinikailag jelentős terápiás kudarc azonosítása.

Az intravénás készítményeknél a kórházi adminisztratív adatbázisból nyerték ki az infúziók időpontját és az elmaradt beadásokat. A szubkután kezelések esetében a centrum orvosai telefoninterjúban kérdeztek rá a kihagyott vagy késleltetett injekciókra, azok számára és okaira. Az interjúkészítők ismerték a betegek klinikai jellemzőit.

Az orális kismolekuláknál a négyhavonta esedékes gyógyszerkiadáskor megszámolták a betegek által visszahozott, megmaradt tablettákat. Ezek számából következtettek a kimaradt gyógyszerszedési napokra. Az elemzésben a szubkután és orális kezeléseket önállóan alkalmazott terápiaként összevonták. Betegszinten az adherens és nonadherens állapotot, emellett a teljesített és tervezett gyógyszeradások arányát is értékelték.

Eltérések beadási módonként

Összesen 104 beteg, a résztvevők 30,4%-a hagyott ki legalább egy tervezett gyógyszeradást. Több mint egy alkalom 19 betegnél, a teljes populáció 5,6%-ánál maradt el; valamennyien önállóan alkalmazott kezelésben részesültek. Az intravénás csoportban egyetlen betegnél sem fordult elő egynél több kihagyás.

A beadási mód szerinti betegszintű nonadherencia a következőképpen alakult:

  • Intravénás kezelés: 177 betegből 31 érintett, 17,5%.
  • Szubkután kezelés: 155 betegből 70 érintett, 45,2%.
  • Orális kismolekulák: tíz betegből három érintett, 30%.

Az önállóan alkalmazott szubkután és orális kezelések összevont csoportjában szignifikánsan gyakoribb volt a nonadherencia, mint intravénás terápia mellett (p<0,0001). A tervezett 1035 intravénás és szubkután gyógyszeradásból 125, azaz 12,1% maradt el. Ez a beadásokra számított arány elkülönül a legalább egy kihagyással érintett betegek arányától.

A szubkután csoportban ustekinumab mellett 100 betegből 40, adalimumab mellett 55 betegből 30 számolt be legalább egy elmaradt gyógyszeradásról. A két készítmény között a szerzők nem találtak statisztikailag szignifikáns különbséget (p=0,08).

Független előrejelző tényezők

A nonadherencia előrejelzőit logisztikus regresszióval elemezték. A többváltozós modellbe az egyváltozós elemzésben p<0,10 értéket elérő tényezőket vonták be. A korrekció után két jellemző maradt független összefüggésben a nonadherenciával.

Az önálló gyógyszeralkalmazás az intravénás kezeléshez viszonyítva 3,75-ös esélyhányadossal társult (95%-os konfidenciaintervallum: 1,83–7,66; p=0,0003). A magasabb iskolai végzettséghez 2,20-as esélyhányados tartozott (95%-os konfidenciaintervallum: 1,62–4,99; p=0,040). A Crohn-betegség és az egyidejű gyógyszeres kezelések egyváltozós összefüggése a többváltozós modellben már nem bizonyult szignifikánsnak.

A magasabb végzettséggel kapcsolatos eredményt a szerzők váratlannak ítélték. Magyarázatát azonban nem tudták feltárni, mert nem gyűjtöttek adatokat a foglalkoztatottságról, a kezeléssel kapcsolatos vélekedésekről, az egészségértésről, a pszichológiai tényezőkről vagy a betegek által jelzett adherenciaakadályokról. A közlemény lehetséges értelmezésként említi a nagyobb önállóságot és a megterhelő munkarendet, de ezeket nem igazolta saját adataival.

Módszertani korlátok

Az egyetlen, multidiszciplináris ellátást és strukturált követést biztosító tercier centrumban kapott eredmények más ellátási környezetre korlátozottan általánosíthatók. Mivel a bevonás a kezelés különböző szakaszaiban történt, a korábbi betegségaktivitás és adherencia nem volt egységesen értékelhető.

A beadási módonként eltérő adatgyűjtés visszaemlékezési és mérési torzítást okozhatott, részben hozzájárulva az önálló gyógyszeralkalmazás mellett észlelt magasabb nonadherenciához. Az egységes definíció azonos kategóriába sorolt egy kihagyott tablettát, egy késleltetett injekciót és egy elmaradt infúziót, noha farmakológiai és klinikai következményeik különböznek. Emiatt különösen az orális szereknél túlbecsülhették a klinikailag jelentős nonadherenciát. A kismolekulával kezelt tízfős alcsoport önmagában nem tett lehetővé megbízható, beadási módra specifikus következtetéseket.

Betegközpontú követés

A szerzők által áttekintett korábbi közleményekben a korszerű IBD-kezelések melletti nonadherencia aránya 30–45% között alakult. A terápia nem megfelelő követését a fellángolások, a kórházi felvételek és a gyógyszerellenes antitestek képződésének nagyobb kockázatával hozták összefüggésbe. A jelen vizsgálat értelmezésében a rendszeres egészségügyi kapcsolattartás és a felügyelt gyógyszerbeadás szerepe különösen hangsúlyos. A szubkután kezelésnél az injekciózással kapcsolatos bizonytalanságot és a tűszúrástól való idegenkedést korábbi kutatások lehetséges akadályként azonosították; ezek felmérése nem szerepelt a jelen adatgyűjtésben.

A szerzők az eredmények alapján az adherencia rendszeres ellenőrzését, a betegoktatást, a viselkedéses támogatást és a strukturált utánkövetést hangsúlyozzák, különösen otthoni kezelés mellett. A közlemény a motivációs interjút, a közös döntéshozatalt, az elektronikus emlékeztetőket és a telemonitorozást is az alkalmazható megközelítések közé sorolja. Klinikailag megfelelő esetekben az adagolási rend egyszerűsítése és az intervallumok optimalizálása is támogathatja a kezelés folytatását. Annak tisztázását, hogy a szisztematikus monitorozás és a digitális támogatás javítja-e a hosszú távú terápiás perzisztenciát és a klinikai kimeneteleket, további vizsgálatok feladatának tekintik.

 

Forrás: De Cristofaro E, Basile L, Zorzi F, et al. Adherence to advanced therapies in inflammatory bowel diseases: Real-world rates and predictors of non-adherence. Digestive and Liver Disease. 2026;58:1569–1574. doi:10.1016/j.dld.2026.09.013.

Ez a cikk mesterséges intelligencia segítségével készült, majd szerkesztőségünk áttekintette, korrigálta és jóváhagyta. A hivatkozott forrásokat szerkesztőségünk választotta, és a tartalom pontosságának, időszerűségének biztosítása érdekében a szöveget az eredeti forrással összevetette.

Szerző:

PHARMINDEX Online

Ajánlott cikkek