Dihidropiridin kalciumcsatorna-blokkoló kezelés hatása a krónikus vesebetegség progressziójára RAS-gátló és SGLT2-gátló terápia mellett
Egy izraeli valós életbeli kohorszvizsgálat azt elemezte, hogyan függ össze a dihidropiridin típusú kalciumcsatorna-blokkolók alkalmazása a vesekimenetelekkel azoknál a 2-es típusú diabéteszben szenvedő betegeknél, akik renin–angiotenzin rendszer-gátlót és SGLT2-gátlót is kaptak.
A diabéteszes vesebetegség a krónikus vesebetegség és az újonnan kialakuló veseelégtelenség vezető oka világszerte. diabéteszben a hypertonia gyakori társbetegség: egyrészt gyorsíthatja a vesefunkció romlását, másrészt maga is a progresszív vesekárosodás következménye lehet. Ezért különös jelentősége van annak, hogy a vérnyomáscsökkentő kezelés a megfelelő vérnyomáskontrollon túl a renális kimeneteleket is kedvezően befolyásolja.
A KDIGO 2021-es ajánlása diabétesz és hypertonia esetén első vonalban renin–angiotenzin rendszer-gátló kezelést – ACE-gátlót vagy angiotenzinreceptor-blokkolót – javasol. A második vonalbeli szer kiválasztásához azonban korlátozottan áll rendelkezésre vesekimenetelekre fókuszáló evidencia. Az irányelvek általában dihidropiridin típusú kalciumcsatorna-blokkolót vagy tiazid diuretikumot említenek lehetséges kiegészítő terápiaként. A dihidropiridin kalciumcsatorna-blokkolók (DCCB-k) széles körben alkalmazott szerek, mert hatékonyan csökkentik a vérnyomást, és alkalmazásukhoz általában kevesebb laboratóriumi ellenőrzés szükséges, mint a tiazidokéhoz.
A DCCB-k vesére gyakorolt hemodinamikai hatása ugyanakkor kedvezőtlen lehet. A klasszikus L-típusú szerek – például az amlodipin – elsősorban a glomerulus afferens arterioláját tágítják. Ez fokozhatja a vesén átáramló plazmamennyiséget és az intraglomerularis nyomást, ezáltal elősegítheti a hyperfiltrációt, az albuminuriát és a glomerulosclerosist. E hatásokat elvileg ellensúlyozhatják a renin–angiotenzin rendszer gátlói, amelyek az efferens arteria tágításán keresztül csökkentik az intraglomerularis nyomást. A kérdés azonban nyitott maradt, hogy a DCCB-k milyen hatással vannak a vesekimenetelekre a mai, RAS-gátlót és SGLT2-gátlót egyaránt magában foglaló kezelésben részesülő diabéteszes populációban.
Több mint 31 ezer beteg adatait elemezték
A retrospektív kohorszvizsgálatot az izraeli Clalit Health Services elektronikus egészségügyi adatbázisában végezték. A kutatók a 2016 és 2021 között kezelt, legalább 21 éves, 2-es típusú diabéteszben szenvedő betegeket vonták be, amennyiben egyidejűleg SGLT2-gátlót és ACE-gátlót vagy angiotenzinreceptor-blokkolót kaptak.
A vizsgálatból kizárták azokat, akiknél a kiinduláskor előrehaladott krónikus vesebetegség állt fenn – becsült glomerularis filtrációs ráta (eGFR) 15 ml/perc/1,73 m² alatt –, dialíziskezelésben részesültek, korábban vesetranszplantáción estek át, vagy nem álltak rendelkezésre a súlyozott elemzéshez szükséges alapvető adatok.
A bevont 31 031 beteg közül 12 172-en kaptak DCCB-t a RAS-gátló kezelés mellett, szükség szerint egyéb antihipertenzívumokkal kiegészítve. A másik, 18 859 fős csoportban nem alkalmaztak dihidropiridin kalciumcsatorna-blokkolót; e betegek RAS-gátlót önmagában vagy más vérnyomáscsökkentőkkel kombinálva kaptak. A kezeléscsoportok kiindulási különbségeinek mérséklésére a szerzők inverz valószínűségi kezelési súlyozást alkalmaztak.
A súlyozott populáció átlagéletkora 67 év volt, 61%-uk férfi, átlagos eGFR-jük 85 ml/perc/1,73 m² volt. A medián követési idő 1260 napnak, vagyis mintegy 3,5 évnek felelt meg.
A MAKE kockázata 33%-kal magasabb volt
A vizsgálat elsődleges végpontja a major kedvezőtlen vesemellékhatás, a MAKE volt. Ezt tartós – legalább három hónapon át fennálló – legalább 40%-os eGFR-csökkenésként vagy veseelégtelenség kialakulásaként definiálták. Utóbbi az eGFR 15 ml/perc/1,73 m² alá csökkenését vagy vesepótló kezelés megkezdését jelentette.
A követés során 482 betegnél alakult ki MAKE, ami 4,8 eseménynek felelt meg 1000 betegév alatt. A DCCB-t kapó csoportban az eseményráta 6,2, a DCCB-mentes csoportban 3,9 volt 1000 betegévre vetítve. A 482 esemény közül 299 esetben tartós, legalább 40%-os eGFR-csökkenés történt, 40 beteg eGFR-je 15 ml/perc/1,73 m² alá esett, 143 betegnél pedig vesepótló kezelés indult.
A kiindulási jellemzők kiegyensúlyozása után a DCCB-kezelés 33%-kal magasabb MAKE-kockázattal társult a DCCB-mentes terápiához képest: a súlyozott hazard ratio 1,33 volt (95%-os konfidenciaintervallum: 1,03–1,73; p=0,03). Az összefüggés akkor is fennmaradt, amikor a szerzők a halálozást versengő kockázatként vették figyelembe: HR 1,39; 95%-os konfidenciaintervallum: 1,13–1,70; p=0,002.
A vérnyomáskontroll esetleges hatását külön is vizsgálták. A követés első évében rögzített, időben változó hypertoniastátuszra történő további korrekció után is emelkedett maradt a MAKE kockázata a DCCB-csoportban: HR 1,36; 95%-os konfidenciaintervallum: 1,11–1,67; p=0,003.
A mortalitás és a biztonságossági kimenetelek nem különböztek
A teljes követési idő alatt 2064 beteg halt meg, ami 20,3 halálesetnek felelt meg 1000 betegévenként. A súlyozott elemzésben a DCCB-kezelés nem társult a bármely okból bekövetkező halálozás statisztikailag szignifikáns emelkedésével: HR 0,92; 95%-os konfidenciaintervallum: 0,83–1,03; p=0,15.
A vesepótló kezelés megkezdésének kockázata a nyers elemzésben magasabb volt DCCB-használat mellett, de a súlyozott elemzésben az összefüggés már nem bizonyult szignifikánsnak. A halálozást versengő kockázatként figyelembe vevő modellben a HR 1,42 volt, de a 95%-os konfidenciaintervallum átfedte az 1-es értéket (0,97–2,08; p=0,07).
Az egyéves biztonságossági végpontok között 8319 kórházi felvétel, 1955 akut vesekárosodás és 1034 köszvényes esemény szerepelt. A súlyozott elemzésekben nem volt szignifikáns különbség a DCCB-t kapó és a DCCB-mentes csoport között sem a hospitalizáció, sem az akut vesekárosodás, sem a köszvény előfordulásában.
Tiaziddal összevetve is megmaradt a jelzés
A szerzők aktív komparátoros elemzésben közvetlenül is összehasonlították a DCCB-ket és a hydrochlorothiazidot, amely a hypertonia második vonalbeli kezelésének szintén irányelvben szereplő lehetősége. Ebbe az elemzésbe 15 100 beteg került, akik DCCB-t vagy hydrochlorothiazidot kaptak.
A halálozás versengő kockázatára korrigált súlyozott elemzésben a DCCB-kezeléshez a MAKE magasabb kockázata társult a hydrochlorothiazidhoz képest: HR 1,43; 95%-os konfidenciaintervallum: 1,04–1,97; p=0,03. A vérnyomás időbeli alakulásának figyelembevételével az összefüggés továbbra is szignifikáns maradt: HR 1,45; 95%-os konfidenciaintervallum: 1,04–2,00; p=0,03.
A vesepótló kezelés elkezdése és az összmortalitás tekintetében ebben az összevetésben sem észleltek szignifikáns különbséget. A megfigyelt vesekockázat-emelkedést elsősorban a tartós, legalább 40%-os eGFR-csökkenés hajtotta.
Az eredmények több elemzésben is következetesek voltak
Az összefüggés a vizsgált alcsoportokban – életkor, nem, testtömegindex, vesefunkció, albuminuria és ischaemiás szívbetegség szerint – nem mutatott szignifikáns eltérést. A DCCB-hez társuló magasabb MAKE-kockázat olyan érzékenységi elemzésekben is megmaradt, amelyek csak teljes albuminuria-adattal rendelkező betegekre, illetve legalább két antihipertenzívumot szedőkre korlátozódtak.
A DCCB-csoporton belül az amlodipin volt a leggyakrabban alkalmazott szer, 62,4%-os aránnyal; lercanidipint a betegek 35,6%-a kapott. A dózis – magas vagy alacsony – és a DCCB altípusa szerint nem mutatkozott szignifikáns különbség a vesekimenetelekben.
A kutatók egy további, RAS-gátló és DPP-4-gátló kezelésben részesülő, 22 561 fős összehasonlító kohorszban is elemezték a DCCB-használatot. Ebben a csoportban is magasabb volt a MAKE kockázata DCCB alkalmazása mellett. Az SGLT2-gátló kezelés nem módosította szignifikánsan a DCCB-kezelés és a krónikus vesebetegség progressziója közötti kapcsolatot.
A szerzők hangsúlyozzák, hogy retrospektív, megfigyeléses vizsgálatról van szó, ezért a reziduális konfúzió és torzítás nem zárható ki. Nem volt pontosan meghatározható valamennyi antihipertenzív kezelés kezdete, a gyógyszerszedési adherencia, a kezelés időtartama, a későbbi terápiamódosítások, illetve a vérnyomás hosszú távú alakulása sem. Az eredmények ezért nem igazolnak ok-okozati kapcsolatot, ugyanakkor a második vonalbeli antihipertenzív kezelés mérlegelésekor figyelembe vehető jelzést adnak a 2-es típusú diabéteszben, RAS-gátló és SGLT2-gátló terápia mellett kezelt betegek körében.
Forrás: Agur T, Steinmetz T, Goldman S, et al. Dihydropyridine Calcium Channel Blocker Therapy and Risk of CKD Progression in Type 2 Diabetes Treated With Renin Angiotensin System Inhibitors and SGLT2 Inhibitors: A Real-World Retrospective Cohort Study. Kidney Medicine. 2026;8(7):101394. doi:10.1016/j.xkme.2026.101394.
Ez a cikk mesterséges intelligencia segítségével készült, majd szerkesztőségünk áttekintette, korrigálta és jóváhagyta. A hivatkozott forrásokat szerkesztőségünk választotta, és a tartalom pontosságának, időszerűségének biztosítása érdekében a szöveget az eredeti forrással összevetette.
