Előrehaladott laphámsejtes tüdőrák tartós teljes remissziója nátrium-szelenit és kemoterápia után

Egy 61 éves, 44 éven át dohányzó nőbetegnél centrális, nem reszekálható, cT4N1M0 stádiumú laphámsejtes tüdőkarcinómát diagnosztizáltak. A kezdeti kemoradioterápia, majd gefitinib alkalmazása ellenére a betegség progrediált, a betegnek kifejezett dyspnoéja alakult ki, és további standard onkológiai kezelési lehetőség nem állt rendelkezésre. A SECAR fázis I vizsgálatban intravénás nátrium-szelenitet kapott, ezt követően pedig gemcitabin–karboplatin kezelésben részesült. A későbbi képalkotó vizsgálatok, ismételt hörgőbiopsziák és a boncolási lelet egyaránt a malignitás tartós hiányát igazolták.

Progresszió a korábbi kezelések után

A betegnél 2006 márciusában hemoptysis miatt végzett PET–CT-vizsgálat a carina közelében elhelyezkedő, kiterjedt centrális tüdőtumort mutatott. A jobb főhörgőből vett kefecitológiai és váladékminta nem kissejtes típusú malignus sejteket igazolt, a distalis tracheából származó biopszia pedig laphámsejtes carcinomát erősített meg.

Első vonalban gemcitabin–karboplatin kezelés történt, amelyet kuratív szándékú, 68 Gy összdózisú sugárkezelés követett, egyidejű docetaxel alkalmazásával. A docetaxelt toxicitás miatt a tervezett hat adagból három után abba kellett hagyni. A képalkotó vizsgálatok 2006 szeptemberében lokális recidívát, illetve progressziót jeleztek, ezért gefitinib-kezelés indult. A 2007 júliusában végzett CT azonban ismét egyértelmű progressziót igazolt, a beteg légszomja fokozódott, és további standard terápia nem volt elérhető.

Nátrium-szelenit a SECAR vizsgálatban

A beteg 2007 szeptemberében került be a SECAR fázis I vizsgálatba, amely az intravénás nátrium-szelenit előrehaladott, terápiára refrakter daganatos betegeknél történő alkalmazását értékelte. A nátrium-szelenit redoxaktív, szervetlen szelénvegyület; preklinikai modellekben farmakológiai koncentrációban oxidatív stresszt és tumorpreferenciális sejtpusztulást válthat ki. Ennek feltételezett alapja a malignus sejtek megváltozott tiol-/redoxegyensúlya, valamint antioxidáns pufferrendszerektől való fokozott függése.

A beteg napi 1 mg/m², összesen napi 1,7 mg nátrium-szelenitet kapott intravénásan, heti öt napon át két héten keresztül; egyhetes szünet után további két hétig azonos dózisban folytatták a kezelést. A dózis jóval elmaradt a SECAR vizsgálatban megállapított, 10,2 mg/m²/nap maximálisan tolerálható dózistól. A kezelés alatt mellékhatást nem észleltek.

A súlyos légúti szűkület és a dyspnoe miatt a kezelési szünet idején bronchoscopiára, valamint kétoldali hörgőstent-beültetésre is szükség volt. A jobb főhörgőben elhelyezett stent ugyanakkor elzárta a jobb felső lebenyi hörgő szájadékát, amely jobb felső lebenyi atelectasiához vezetett, és később megnehezítette a radiológiai kontrollok értelmezését.

A nátrium-szelenit-kezelés befejezése után készült CT stabil betegséget mutatott. Ezt követően, a vizsgálati protokollnak megfelelően, három ciklus gemcitabin–karboplatin kezelést kapott. A közvetlen kontrollvizsgálaton továbbra is stabil betegség volt látható, ám a későbbi követés során klinikai javulás és fokozatos tumorregresszió alakult ki.

Tízéves daganatmentes követés

A 2009-ben végzett FDG-PET/CT-vizsgálat nem mutatott patológiás FDG-halmozást, amely residualis vagy recidív tumorra utalt volna. A 2011-es PET/CT sem igazolt maradványdaganatot, további onkológiai kezelésre nem volt szükség. A 2012–2014 közötti rendszeres CT-k sem jeleztek kiújulást.

A későbbi években a betegnek a bent maradt fémhálós hörgőstentekhez társuló panaszai voltak: intermittáló köhögés, fokozott váladékképződés, nyákretenció, granulációs szövet képződése és visszatérő pneumonia. A stentek egy része a hörgőnyálkahártyába ágyazódott; eltávolítási kísérletük jelentős vérzést okozott, ezért nem voltak teljesen eltávolíthatók. A rendszeres bronchoscopiák során vett minták azonban nem igazoltak malignitást.

A 2014-ben, az eredeti daganatos régiónak megfelelő centrális légúti területről vett biopszia benignus bronchialis nyálkahártyát, laphám-metaplasiát, stromalis fibrosist és krónikus gyulladást mutatott, residualis carcinoma nélkül. A 2015-ös és 2016-os biopsziákban akut és krónikus gyulladás, granulációs szövet, valamint reaktív vagy metaplasticus laphámhám volt jelen, malignitásra utaló jel nélkül.

2017-ben PET/CT alapján a bal alsó lebenyben és a bal supraclavicularis nyirokcsomóban felmerült malignitás gyanúja. A nyirokcsomó-citológia azonban csak gyulladásos eltérést mutatott, a bal főhörgőből és a tracheából vett szövettani mintákban pedig szintén nem volt kimutatható daganat. A beteg 2017 októberében masszív légúti vérzés következtében hunyt el. A boncolás során a jobb főhörgő és a jobb arteria pulmonalis közötti fistulát, több hörgőstentet és bal alsó lebenyi bronchopneumoniát találtak. Az elérhető boncolási szövetmintákban residualis carcinoma nem volt jelen.

Magas tumor-PD-L1-expresszió és csökkenő sPD-L1-szint

A diagnóziskori, 2006-os tumorbiopszia retrospektív immunhisztokémiai elemzése erős membrános PD-L1-expressziót mutatott: az életképes tumorsejtek több mint 90%-a festődött, ami magas, legalább 50%-os tumorproportion score-nak felel meg. A 2014-es kontrollbiopsziában benignus nyálkahártya volt látható, residualis carcinoma nélkül.

A szerzők a megőrzött plazmamintákban az oldott PD-L1 (sPD-L1) koncentrációját is meghatározták. A beteg sPD-L1-szintje a nátrium-szelenit-kezelés előtt 93 pg/ml, közvetlenül a kezelés után 70 pg/ml, 12 héttel később – a gemcitabin–karboplatin-terápia lezárását követően – pedig 38 pg/ml volt. A SECAR kohorszban nyolc betegnél csökkent a sPD-L1 koncentrációja nátrium-szelenit után, de csak ennél a tartós teljes remissziót elérő betegnél folytatódott a csökkenés a későbbi időpontban is.

A szerzők hangsúlyozzák, hogy ezek retrospektív, feltáró biomarkermegfigyelések. Sem a sPD-L1 szint változása, sem a magas kiindulási tumorszöveti PD-L1-expresszió nem bizonyítja az immunaktivációt, a PD-L1-mediált tumorkontrollt vagy a nátrium-szelenit oki szerepét.

Esetleírásból nem vezethető le terápiás következtetés

Az intravénás nátrium-szelenit fázis I vizsgálatának elsődleges célja a tolerálhatóság, a dózislimitáló toxicitás és a farmakokinetika vizsgálata volt. A SECAR vizsgálatban az azonnali objektív tumorellenes válaszok általában korlátozottak voltak. A szelenit plazma-felezési ideje rövid, mintegy 18,25 óra; ebben az esetben a klinikai javulás késői megjelenése miatt a szerzők kevésbé tartják valószínűnek a tartós, közvetlen citotoxikus expozíció magyarázó szerepét.

A beteg rendkívüli klinikai lefolyása – progressziót követő fokozatos tumoreltűnés, körülbelül tízéves daganatmentesség, ismételten negatív minták és malignitást nem igazoló boncolási lelet – figyelemre méltó. Ugyanakkor a beteg többféle kezelést kapott: kezdetben gemcitabin–karboplatint, sugárkezelést és docetaxelt, később gefitinibet, majd nátrium-szelenitet és ismét gemcitabin–karboplatint. E kezelések relatív hozzájárulása az eredményhez egyetlen eset alapján nem különíthető el.

A rendelkezésre álló anyagban sem a 2007-es radiológiai progresszió idején ismételt biopszia, sem teljes körű molekuláris vagy genomikai profil nem készült. Ezért fel nem ismert molekuláris tényezők sem zárhatók ki. A megfigyelés nem támasztja alá a nátrium-szelenit klinikai alkalmazását előrehaladott tüdőrákban, de megalapozza a redoxaktív szelénvegyületek, a PD-L1/sPD-L1-dinamika, az immunprofil és a hosszú távú klinikai kimenetelek prospektív vizsgálatának szükségességét.

Forrás: Brodin O, Björnstedt M, Hedman M, et al. Exceptional durable complete remission in advanced squamous-cell carcinoma of the lung after sodium selenite treatment followed by chemotherapy: a case report. Oncol Ther. 2026.