Monoklonális antitestek allergiában: a célzott kezelés kiválasztása és korlátai

Az allergiás betegségek a világ népességének akár egyötödét érinthetik. A súlyos esetek kezelésében az allergénkerülés, a tüneti gyógyszeres terápia és az allergénspecifikus immunterápia mellett az elmúlt két évtizedben a monoklonális antitestek váltak meghatározó terápiás lehetőséggé. Ezek a célzott biológiai szerek a 2-es típusú gyulladás különböző pontjain avatkoznak be, és súlyos asztmában, krónikus rhinosinusitisben orrpolipózissal, atópiás dermatitisben, krónikus spontán urticariában, eosinophil oesophagitisben, ételallergiában, valamint több eosinophil társbetegségben alkalmazhatók.

A terápiás célpontok

Az allergiás gyulladásban a hámsejtek által kibocsátott alarminok – elsősorban a thymus stromalis lymphopoietin (TSLP), az IL-33 és az IL-25 – indítják el a veleszületett immunválaszt. E folyamatban aktiválódnak többek között a hízósejtek, basophil granulocyták és a 2-es típusú veleszületett lymphoid sejtek. Az IL-5 az eosinophilek differenciálódásában, csontvelői mobilizációjában, túlélésében és aktivációjában kulcsszereplő, míg az IL-4 és az IL-13 az IgE-osztályváltást, az eosinophilek szöveti toborzását, a barrierfunkciót és a nyáktermelést befolyásolja.

A jelenleg alkalmazott készítmények négy fő csoportba sorolhatók:

• anti-IgE kezelés: omalizumab;
• anti-IL-5 vagy anti-IL-5-receptor kezelés: mepolizumab, reslizumab, depemokimab és benralizumab;
• az IL-4/IL-13 jelátvitelt gátló kezelés: dupilumab, illetve atópiás dermatitisben tralokinumab;
• anti-alarmin kezelés: a TSLP-t gátló tezepelumab.

A terápiaválasztásban a betegség aktivitása és súlyossága mellett az allergiás és eosinophil társbetegségek, a fenntartó szisztémás glükokortikoid igénye, valamint a 2-es típusú gyulladásra utaló biomarkerek fontosak. Asztmában a vér-eosinophilia, a köpet eosinophilszáma, a frakcionált kilégzett nitrogén-monoxid (FeNO) és az allergénspecifikus IgE-pozitivitás segítheti a fenotipizálást.

Omalizumab és az IgE-gátlás

Az omalizumab a szabad IgE-hez kötődik, így megakadályozza annak kapcsolódását a nagy affinitású FcεRI- és az alacsony affinitású FcεRII/CD23-receptorhoz. Közvetlenül nem képes a már FcεRI-hez kötött IgE-t megkötni, ezért terápiás hatása más biológiai terápiákhoz viszonyítva később válhat érzékelhetővé. Tartós alkalmazása ugyanakkor csökkenti a hízósejteken, basophileken és dendritikus sejteken megjelenő FcεRI-receptorok expresszióját.

Az omalizumab alkalmazható középsúlyos–súlyos allergiás asztmában, krónikus spontán urticariában, orrpolipózissal társult krónikus rhinosinusitisben és ételallergiában. Asztmában a dózis a kezelés előtti össz-IgE-szint és a testtömeg alapján határozható meg; az össz-IgE értéke a terápia alatt emelkedhet, ezért dózismódosításra nem használható. Krónikus spontán urticariában jellemzően 150 vagy 300 mg adható négyhetente.

Étallergiában az omalizumab monoterápiában mérsékelheti az IgE-mediált reakciók kockázatát, de nem kuratív kezelés: elhagyása után súlyos reakciók ismét jelentkezhetnek. Allergénspecifikus immunterápiával kombinálva csökkentheti a kezdeti allergiás mellékhatásokat, gyorsíthatja a deszenzitizációt és elősegítheti az allergén élelmiszerek fogyasztását.

Eosinophil célpontok és IL-4R-gátlás

Az IL-5-öt vagy annak receptorát gátló antitestek az eosinophil gyulladás mérséklésére szolgálnak. A mepolizumab, a reslizumab és a depemokimab közvetlenül az IL-5-öt célozza, míg a benralizumab az IL-5-receptor alfa-alegységéhez kötődik. Utóbbi antitestfüggő sejtközvetített citotoxicitás révén közel teljes eosinophildepléciót idézhet elő a vérben és a légutakban, és basophilekre, illetve hízósejtekre is hat.

A depemokimab hosszú hatású, következő generációs anti-IL-5 antitest. Módosított Fab-régiója fokozott IL-5-kötődést, Fc-régiójának változtatása pedig hosszabb felezési időt eredményez. A közlemény szerint súlyos eosinophil asztmában és orrpolipózissal járó krónikus rhinosinusitisben félévente adott 100 mg-os, eosinophil granulomatosissal társult polyangiitisben és hypereosinophil szindrómában félévente 200 mg-os adagolás mellett kedvező klinikai hatás és biztonságosság igazolódott.

A dupilumab az IL-4-receptor alfa-alegységének gátlásával egyszerre fékezi az IL-4- és IL-13-közvetített jelátvitelt. Ennek eredményeként csökken az IgE-osztályváltás, mérséklődik az eosinophilek gyulladásos szövetekbe jutása és a FeNO-szint. A kezelés indikációi az atópiás dermatitisen túl súlyos asztmára, orrpolipózisra, eosinophil oesophagitisre, prurigo nodularisra, eosinophil COPD-re, krónikus spontán urticariára és bullosus pemphigoidra is kiterjednek. A kezelés első hat hónapjában átmeneti, többnyire tünetmentes vér-eosinophilia jelentkezhet; klinikailag releváns hypereosinophilia ritka.

Tezepelumab és a korai gyulladásos jel gátlása

A tezepelumab a TSLP hosszú, gyulladásos körülmények között fokozottan termelődő formáját neutralizálja. A TSLP-jelátvitel blokkolásával csökkenhet a vér- és köpet-eosinophilszám, a FeNO-, az össz-IgE-szint és az orrpolipok mérete. Előnye, hogy 2-es típusú gyulladás jelenlététől függetlenül alkalmazható súlyos asztmában, ugyanakkor a legkifejezettebb válaszadók elsősorban a T2-high alcsoportból kerülnek ki. Fenntartó szisztémás kortikoszteroidot igénylő betegeknél glükokortikoidspóroló hatása korlátozott.

A közlemény új célpontként tárgyalja az IL-33/ST2 útvonalat is. Az anti-IL-33 etokimab asztmában nem teljesítette az elsődleges végpontot, ugyanakkor atópiás dermatitisben és földimogyoró-allergiában klinikai előnyt mutatott. Az anti-ST2 astegolimab fázis II vizsgálatokban csökkentette az asztmás és COPD-exacerbatiókat.

Válasz, váltás, elhagyás

A kezelésre adott klinikai választ általában három–hat hónap után ajánlott értékelni; enyhe vagy jó válasz esetén a következő értékelés egy évre halasztható. Az úgynevezett szuperválaszadók aránya a biológiai szer, a betegség és a meghatározás függvényében 25–50 százalék. Asztmában a rövidebb betegségtartam, az alacsonyabb kezdeti súlyosság, a kisebb fenntartó orális kortikoszteroidigény, a magasabb FeNO- vagy eosinophilszint, valamint az orrpolipózis kedvezőbb válasszal társulhat.

A terápiaváltásra az esetek 20–40 százalékában lehet szükség elégtelen hatás, perzisztáló glükokortikoidfüggőség, mellékhatás vagy együttműködési probléma miatt. A biológiai terápia felfüggesztése 30–80 százalékos terápiás kudarc- vagy relapszuskockázattal járhat. Különösen nagy a veszély magas kiindulási aktivitás, rövid – egy-két éves – kezelési idő és a leállítást követően emelkedő IgE-, eosinophil- vagy FeNO-értékek esetén. Tartós kontroll, orális kortikoszteroid-mentesség és alacsony gyulladásos aktivitás mellett a dózis fokozatos csökkentése vagy az adagolási intervallum nyújtása mérlegelhető, szoros, három–hat havonkénti ellenőrzés mellett.

Forrás: Renaudineau Y, Brooks W. Therapeutic monoclonal antibodies in allergy: Current landscape and future directions. Journal of Allergy and Hypersensitivity Diseases. 2026;100070. doi:10.1016/j.jahd.2026.100070. (Journal pre-proof)